Voltak és vannak területek az európai kontinensen, melyek időnként a nemzetközi politikai, tudományos, gazdasági stb. közérdeklődés előterébe kerültek, majd hosszabb-rövidebb időre eltűntek. A Balkán-félsziget, a „Balkán", majd Délkelet-Európa többször megjárta az európai közfigyelem és hatalmi játékok „libikókáját".

A görög civilizáció révén a Balkán-félsziget déli részei az európai kultúra bölcsőjeként fogalmazhatóak meg. A Római és a Bizánci Birodalom történetével egy sajátos „birodalomváltó" folyamat indult el a szélesebb értelemben vett térségben. A Velencei Köztársaság nagyhatalomként a „fényt terjesztette" a Balkán-félsziget mediterrán területein. A Török Birodalom évszázadokra rendezkedett be, s ennek révén mélyen strukturálta a térség egészét.

A modernizáció a kezdetektől fogva bonyolult folyamat, többszereplős „játék" eredményeként zajlott le: szerepe volt benne a török hatalomnak, az elnyomott kis népek szabadságvágyainak, majd egymással kapcsolatos konfliktusaiknak, s végül, de korántsem utolsó sorban a korabeli nagyhatalmaknak, melyek egymással versenyezve, mintegy „játék-babaként" kezelték a kis népeket, s végül a közös tevékenység korántsem pozitív következménye a „puskaporos hordó" lett.

A XX. század sok tekintetben megerősítette a „Balkán" negatív értelmezését, a félsziget népei közül kevesen vállalták, hogy ők „Balkániak" lennének, avagy a „Balkánon" élnének. A nemzetközi politika, illetve politikai földrajz mégis önálló fogalmat (balkanizáció) kreált a térség folyamatait általánosítva.

A földrajztudomány fejlődésének tulajdonképpen a kezdetektől megjelenő dilemmája az, hogy a rövid időn belül is változékonynak mutatkozó politikai egységekkel (államokkal stb.) szemben, hogyan lehet olyan, időtálló, közmegegyezésre támaszkodó felosztást kialakítani, amely mindenki számára elfogadható. (Később ez a regionális tudomány, majd az európai nagytérségi együttműködés és tervezési folyamat alapkérdésévé is vált.) Kezdetben a nagy folyók medencéi (vízgyűjtő területei stb.) kívánkoztak felosztási alapként, de rövid időn belül kiderült, hogy a folyók túlságosan vonzzák a mindenkori hatalmak „államhatár-csinálóit", így nem lehet a felosztást illetően mindenki számára elfogadható végeredményre jutni.

A XIX. század elejétől, részben a természetföldrajz jelentős, fogalmi pontosításra törekvő formálódása, illetve az iskolai oktatás fejlődése, követelményeinek a szigorodása vezetett el Európa szigetekre, félszigetekre, medencékre, hegységrendszerekre stb. tagolásához. (Még ha a kategória lehatárolásával egyet is értettek, több esetben vitatottá vált a lehatárolt nagytér megnevezése.)

Azt is hozzá kell tennünk, hogy a politikai folyamatok, a térközösség-vállalások – éppen a sokszínű nemzeti és nemzetközi érdekeltség és érintettség miatt nem múlt el nyom nélkül a természeti földrajz, illetve geográfusok felett sem.)

A Török Birodalom állandó jelzőjeként használt „Európa Beteg Embere" megközelítés a XIX. századi nagyhatalmi játszmákban született meg, amely azt volt hivatott kifejezni, hogy a Török Birodalom – különösen az európai területein – már meglehetősen rossz állapotban van, megindulhat a „gyógyítása", az európai területeinek az elvétele, felosztása.

A nagyhatalmak és az évszázadokon keresztül elnyomott kis népek érdekei a török hatalom visszaszorítását és „felosztását" illetően egybeestek, az igazi gondot az jelentette, hogy a „gyógyítás során" kinek az érdeke érvényesüljön a legerősebben, kinek a valós, vagy vélt szövetségese (a szerepek viszonylag gyakran cserélődtek kezdetben) kapjon nagyobb és értékesebb darabot a feldarabolások során.

A „Sötét Balkán", a „Puskaporos Hordó" kép valójában 1878-1913 között született meg, s vált „értékelő és jellegadó megközelítéssé" a térséget illetően. A „Balkán" a fejletlenség, a kegyetlenség, az árulás, a vérbosszú, a korrupció, a nagyhatalmi játékosok operettbe illő, helyi mellékszereplői okán vált e nem éppen pozitív minősítés „tulajdonosává".

A nagyhatalmak egymás közötti alkui (Berlini Kongresszus), a még alig felszabaduló országok új uralkodói (idegen származású, nem mindig a helyi közösségek érdekeit képviselő), az új állam fővárosaiban és közigazgatási központjaiban formálódó, korrupt bürokrácia mind hozzájárult ahhoz, hogy a Balkán a „civilizált Európa uralkodó és értelmiségi köreiben" lenézetté, sőt megvetetté váljon.

A Balkánt is magába foglaló „Délkelet-Európa" földrajzi, illetve politikai térfogalom a német földrajzban és politikában jelent meg, s volt egy olyan eleme is, hogy „kikerülje" a több közösség számára sértő „Balkán" fogalmat. Délkelet-Európa területe és határai bizonytalanok, illetve lebegtetettek voltak a különböző időszakokban.

A magyar és angol nyelven most megjelenő kötetek nem monográfiaként születtek meg, nem adnak teljes körű képet sem a térség egészéről (erre az Athénban megjelenő, a kutatás egészét átfogóan összegző monográfia vállalkozik majd), sem pedig a térség kutatásában játszott magyar szerepről. A tanulmányok sokkal inkább a nagyrégió sajátos problémáinak egy-egy (magyar szempontból fontos) szegmensét villantják fel. A magyar tudomány mintegy másfél évszázada kitüntetetten foglalkozik a Balkán-félsziget és Délkelet-Európa kutatásával. A térség belső átalakulási folyamatai – Hajdú Zoltán jelentős részben dokumentálta ezt – mindenkor erős hatással voltak a magyar kutatások irányultságaira.

Délkelet-Európa országainak strukturális sajátosságai, a belső területi szerkezet átalakulásának összetevői európai jelentőségű kérdésként fogalmazódnak meg Illés Iván tanulmányában. A nagytérségi folyamatok, illetve egy-egy ország helyzetének sajátos alakulása több tényező mentén halad a rendszerváltások után is.
A nagytérségi közlekedési kapcsolatok formálódása tradicionálisan fontos Magyarország számára. Erdősi Ferenc tanulmánya sokszínűen mutatja be a térségi közlekedési folyamatokat, illetve azok politikai összefüggéseit.

Horváth Gyula tanulmánya a kelet-közép-európai regionális folyamatok általános meghatározottságait elemzi, felhívva a figyelmet az eseti különbségekre is. Ebben a régióban a regionalizmus bonyolultabb elemeket hordoz, mint Európa más területein.

Pálné Kovács Ilona a délkelet-európai országok belső közigazgatási és reform tendenciáit mutatja be széleskörű összefiüggésrendszerben. A közigazgatás politikai súlya minden országban jelentős. Különösen sajátos helyzetek alakultak ki Bosznia és Hercegovina esetében.

Új politikai térkategóriák születtek (Nyugat-Balkán), de a térség egészének konszolidációja és beillesztése az európai integrációs folyamatba még várat magára. Pámer Zoltán a Nyugat-Balkán európai uniós integrációs folyamatait, illetve gyakran kérdőjeleit fogalmazza meg.

A történeti és a közelmúlt folyamatai, valamint Koszovó megoldatlan helyzete szükségessé teszi annak a kérdésnek a feltevést, hogy képes lesz-e az Európai Unió „európaizálni" a térséget, avagy sem. Ennek elmaradása esetén kialakulhat annak a veszélye, hogy a balkáni megoldatlan helyzetek és folyamatok fogják részben destabilizálni az EU délkeleti területeit.

Kapcsolódó fileok